Csokis, kevés is

Különös darab A Bajadér. Nyoma sincs benne annak a – Bécsből nézve anno nyilván szórakoztató – matyóblúzos-bajuszos koloritnak, amely sok felvilágosult kultúrafogyasztónál azonnal kicsapja a biztosítékot. (Pedig-pedig! Egykor a homo aestheticus Kosztolányi és igényes zenekritikusként is ismert unokatestvére, Csáth Géza is annyira lelkesedtek Kacsóh Pongrác János vitézéért, hogy közösen terveztek operettet írni. És akkor a Pacsirtát még nem is említettem… ) Kálmán Imre 1921-ben bemutatott daljátékát másfelől akár posztmodernnek is mondhatnánk, lévén A Bajadér című operett párizsi bemutatóját jeleníti meg, és indiai-francia-angolszász multikulturális bonyodalmat sző a lahore-i trónörökös, Radjami és az ünnepelt primadonna, Odette Darimonde amúgy sablonos lávsztorija köré. De hogyan lesz mindebből 2009-ben piacképes zenés színházi produkció?      

Ez az a bizonyos latabáros-rátonyis operettvilág

Bár Kerényi Miklós Gábor a sajtótájékoztatón nem győzte hangsúlyozni, hogy az átdolgozáshoz a Kálmán-örökösöktől engedélyt kapott, és hogy Kálmán Yvonne-nak nagyon tetszik a felújítás, talán mégis őszintébb volna úgy fogalmazni, mint a nem-mogyorós csokik csomagolásán: A Bajadér nyomokban Kálmán Imre-darabokat tartalmaz. KERO®ék ugyanis alaposan átoperálták a művet... Például az operett (szerintem egyébként erősen vitatható) hungarikum-jellegét hangúlyozandó magyarosch betéteket csempésztek a darabba. Szerencsére kellő iróniával tették: a burleszk táncos-komikus Napoleon St. Cloche figurájából lúzer szabtak magyar újságírót, aki Radjami herceg udvartartását kánkán és akrobatikus rock and roll elemekkel tűzdelt csárdásra tanítja. A fenti videón látható, leánykori nevén Hacacáréként ismeretes betét Müller Péter Sziámi új fordításában Őrjöngő barbár tánc címen fut...               

Új fordításban, mivel az eredetileg német nyelvű dalszövegek, amelyeket a húszas években fordítottak magyarra, ma már jobb esetben mosolyogtatók, rosszabb esetben egyenesen érthetetlenek. Azonban hiába írja Müller Péter Sziámi „krisztkindli” helyett, hogy „shopping”, aktualizáló poénjai éppúgy érthetetlenek – az énekesek artikulációja ugyanis meglehetősen gyenge volt, másrészt a (néhány évtized múlva óhatatlanul jelentésüket vesztő) gegek java része elsikkad. A prózai részek átdolgozása sokkal jobban működik. Kerényi Miklós Gábor és Kállai István a librettóban eredetileg is hangsúlyos öntükröző jelleget erősítette fel és aktualizálta: a konkrét szereposztástól a léha kritikusokon át a gazdasági válságig bezárólag számos csípős, szellemes vagy éppen önironikus poénnal tűzdelték tele a kulisszákat innen is, onnan alaposan kifigurázó történetet.               

Kevésbé meggyőző a dramaturgia átdolgozása. Bár valóban sikerült az eredetileg igencsak kusza történetet feljavítani, és kétségtelenül jó ötletnek bizonyul a frissé és ropogóssá alakított szubrett-táncos-komikus vonal felerősítése, ez utóbbi miatt azonban aránytalanul háttérbe szorul a bonviván és a primadonna. Radjami és Odette Darimonde karaktere ráadásul túl szirupos maradt a többiekhez képest. Az esetlegességeken az sem segít, hogy Odette a megfelelő pillanatban alsóneműt villant, vagy hogy Radjami hercege Harley-Davidsonnal csábít. Engem (és talán ezzel nem vagyok egyedül) a Nemzeti Színház-beli III. Richárdban sem győzött meg a színpadon farolgató gengszter-Mercedes, s az Operett jóval szűkebb pódiumán esetlenül körbe-körbe karikázó motor legföljebb ha ringlispílre emlékeztet. Szerencsés lett volna továbbá a második felvonás fülledt melodrámaiságát esetlenül lekerekítő pezsgőzést kiiktatni.               

A nemszeretem részletek ellenére meggyőződésem szerint az átdolgozás mégis sikergyanús, mert teljesen megszabadult attól a mócártkugli-típusú tömény giccstől, ami az operett díszlet-, jelmezvilágát és táncos formanyelvét hagyományosan jellemzi, és a potenciális érdeklődők körét behatárolja. (A hasonlat védelmében: Fülöp az eredeti librettó szerint történetesen csokoládégyáros… ) A Túri Erzsébet díszelteinek, Velich Rita jelmezeinek és Lőcsei Jenő bravúros koreográfiájának köszönhető látvány egyébként Kálmán Imre – helyenként Puccini keleti tárgyú operáit vagy Rimszkij-Korszakov Seherezádéját idéző, máshol a cigányzenét és a jazz-t elegyítő, sodróan drámai és egyszersmind szórakoztató – zenéjéből áradó háremhangulatra hajaz, és különösen a lengén öltözött táncosoknak köszönhetően rendkívül hatásosan tereli el a figyelmet a fentebb kifogásolt apróságokról.               

A meglehetősen eklektikusnak tűnő egyveleg azért működhet mégis nagyon jól, mert a darab végig határozottan idézőjelbe teszi önmagát. Ahogy az első felvonásban magát A Bajadért, úgy a másodikban egy indiai táncjátékot és az esküvői ceremóniát rendezik a szemünk előtt. S hogy az illúzió jól működik, onnan tudható, hogy a főpróbát megállító Kerényi Miklós Gábor közbeavatkozását az egész nézőtér „megette”, s csak amikor elnézést kért a jelenlévőktől, akkor vált világossá, hogy a leállást nem a színpadon látható direktor kérte. (Érdemes volna talán beleépíteni az előadásba?) Így aztán az operettre jellemző, idegesítően túljátszott színészi alakítások is ülnek – hiszen még a hősszerelmesekről is kiderül, hogy csak megjátsszák magukat. Amikor aztán kiderül, hogy mégsem, ott kezdődnek a gondok. A váratlan sorsfordulatokat ugyanis újra és újra a „Gondold meg, és igyál…” óta bevált pezsgő ex machinával oldja a KERO®-féle rendezés. Úgyhogy hajlok arra, hogy a színpadon feltűnően sokat előkerülő tudatmódosító szerek nem teljesen ártatlan célzásként is értelmezhetők: az előadás megtekintése előtt, alatt és után – a kívánt hatás elérése érdekében – az italfogyasztás javallott. S az se búsuljon, aki nem kapna már jegyet a Miklósa-Dolhai féle közönségcsalogató első szereposztásra:  a másodikban ugyanis Peller Károly olyan frenetikusat alakít, hogy azt kár volna kihagyni (a két szereposztásról bővebben a kommentben). Csin-csin!               

A szereposztásról               

A cikkben inkább a darabról igyekeztem írni, most - ha már volt szerencsém mindkét szereposztást látni - essék néhány szó a szereplőkről is!               

Értelemszerűen Miklósa Erikáról kell első helyen szólnom: Kálmán nálánál jóval szerényebb képességű művészekhez szabott melódiáiban egész világot meghódító énektudásából alig-alig csillogtathat meg valamicskét (annál inkább párducidomaiból...). Az Éj királynőjéhez tökéletes mozgása, színészi játéka és szövegmondása azonban nem elég meggyőző - mindaddig, amig nem kezd énekelni. Egyébként Miklósa a sajtótájékoztatón azt nyilatkozta, épp azért vállalta a felkérést, hogy a kifogásolt területeken fejlődjön. Dolhai hozzá képest sajnos minden szempontból szürke - a tapsból és a visításokból ítélve e véleményemmel szerencsére kisebbségben voltam a premieren.               

Operettszínészként sokkal jobb és kiegyenlítettebb páros a carmenesen dévaj Fischl Mónika és a muzikális Vadász Dániel, még ha rajongói táboruk érthető okoknál fogva kisebb is. Az ideális szereposztásban tehát Miklósa partnere Vadász volna - ez esetben már-már opera lehetne Kálmán darabja (erre tényleg áhított Lehár, nem csak Fülöp, a csokigyárosból lett darabíró).               

A szubrett-táncos-komikus négyesfogat esetében a második szereposztás tetszett jobban: Kékkovács Mara, Bódi Barbara, Szabó Dávid és Peller Károly egyértelműen jobban érzik a szerepüket párjuknál, és még a többi szereplőre is ráragasztják bohóságukat.               

Végezetül a debütáló másodkarmesterről: Somogyi-Tóth Dániel megfontoltabb tempói jobban szolgálták a melodráma alakulását, továbbá lötyögésekre, apróbb megingásokra is kevesebb teret hagytak. Csak így tovább!               

Röviden: a választás nem könnyű. Miklósát látni kell (csak április 10-ig játssza Odette-t!), viszont maga a darab sokkal szórakoztatóbb a második szereposztásban.